Egy előadóművészi pálya fontos állomása
Nagy sikerrel, szépszámú közönség előtt mutatta be a Petőfi Irodalmi Múzeumban Szabó András új műsorát a 250 éve meghalt Mikes Kelemenre emlékezve, a Mikes konferencia programjaként. A Törökországi levelek mellett elhangoztak Illyés Gyula, Vári Fábián László, Sütő András, Sinka István, Czigány György, Gyárfás Endre, Wathay Ferenc versei, prózái. Ezek a Mikest idéző versek, prózák kitágították a mondanivalót, a hazájuktól elszakított, a magyarságukat és a magyar nyelvet megőrző mindenkori bujdosókra is gondoltunk a műsor közben. Szabó András ismét bebizonyította, hogy a régi magyar irodalom elhivatott ismerője, tolmácsolója. A kiválóan szerkesztett műsor drámájában a humort is fel tudta csillantani. Műsorát bemutatja majd Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Brassóban is.
Szabó Andrással ismeretségem még a 70-es évekre nyúlik vissza. András a bölcsészkarra járt, Surányi Ibolya a bölcsészkaron szavalókört vezetett, ott találkoztunk először. 1974–75-ben Latinovits Zoltán a szavalókör Balassi műsorában rendezőként és versmondóként működött közre, ebben a műsorban mindketten felléptünk. Azóta is tisztelettel és megkülönböztetett figyelemmel kisérem Szabó András műsorait, életútját.
– Andris, azt mondtad nekem egyszer, az a bizonyos 1975-ös Balassi műsor fordította figyelmedet a régi magyar irodalom felé.
– Valóban így van. Először a Balassitól kapott élmény fogott meg, s a róla formálódó kép vitt el fokról-fokra, mind mélyebben a régi magyar irodalom megismerése felé. Persze, szerencsém volt az egyetemmel is. Elsőéves koromban a ma már alig emlegetett kiváló irodalomtörténész, Kovács Sándor Iván tanított a régi magyar irodalomra. A Szegedről frissen felkerült irodalomtörténész a Kortárs szerkesztője lett. Ő volt az, aki 1972-ben, Janus Pannonius halálának 500. évfordulóján arra buzdította az akkori költőtársadalmat, hogy fordítsák újra a Búcsú Váradtól című verset. Vagy félszázan le is fordították. De a Balassi-est valóban hatalmas lökést adott, s a műsort rendező és benne szereplő Latinovits személye. Azért nem adatik ez meg mindenkinek… No, és akkor még nem beszéltem az esetleges és külsődleges, számomra mégis meghatározó okokról. Balassagyarmaton születtem, a Balassák valamikori birtokán. (A Gyarmati előnevet szülővárosomtól kapták.) Itt, a Balassi Bálint Gimnáziumban végeztem középiskolai tanulmányaimat. Pestre kerülve pedig a Balassi Bálint Szavalókörnek lettem tagja, Veled együtt. Csak jóval később, elsősorban egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően tudatosult bennem, hogy a régi magyar irodalom irányt adó sarkcsillag lehet a mai ember számára. Igazodási pont. Gondold el, a személyes emberi létezés alapkérdései, élet, halál, szerelem, mulandóság, egészen biztosan ugyanolyan hangsúllyal vetődtek fel a régiségben is, mint ma, csak talán eleink ezekre a kérdésekre szebben, találóbban az életet méltánylóan találták meg a válaszokat.
– Hogyan emlékszel vissza a szavalóköri időszakra?
– Becsületesen jártam a szombati próbákra. Egy vidéki gyerektől talán épp ez volt a legnagyobb áldozat, hogy nem utazhatott haza. A próba időpontja kettétörte a hétvégét. Azt hiszem, a Surányi Ibolya által vezetett szavalókör valamennyi műsorában szerepeltem. Janus Pannonius, Csokonai, Kassák, Petőfi, Ady, Burns-estünk különösen emlékezetesek maradnak. Aztán jött a Latinovits által rendezett Balassi- és Radnóti-műsor. Engem valahogy tenyerén hordott az Isten, Surányi Ibolya érezhetően szeretett, számított rám, a működési engedélyemet is viszonylag korán, még egyetemi éveim alatt, az ő közbenjárásával szereztem meg. Latinovits pedig valóban nagy élmény volt, egészen kollegiális kapcsolat alakult ki köztünk. Koncentráltan, nagy figyelemmel dolgozott. Abban is szerencsém volt, hogy a próbák és előadások után is alkalmunk nyílt egy-egy hosszabb beszélgetésre. Igen elevenen emlékszem gesztusaira, néhány metszően találó megjegyzésére. Élmény volt, mindenképpen!
– A fiatalabbak kedvéért mondjuk el, hogy Surányi Ibolya volt az, aki az 1957-ben alakult Egyetemi Színpad szellemi és művészi hatókörét kitágítva, hivatásos és amatőr művészek, írók, költők fellépésével számtalan irodalmi estet szervezett. A Rádióban is volt irodalmi műsora. Az Egyetemi Színpad volt a belváros szívében az a hely, ahol mindig különleges élményekhez jutottunk. Latinovits halála után Surányi Ibolya megjelentetett róla egy kötetet, amely műsorvázlatokat, dokumentumokat, újságcikkeket tartalmazott. Így nyilatkozott az egyik újságnak, amikor arról kérdezték, hogy lehet, hogy amatőrökkel lép fel: „A Balassi Bálint Szavalókör nívója jóval meghaladja a magyar átlagszínészek versmondási szintjét, nagy öröm velük dolgozni.(…) Mint rendező, nem szólok bele, ki hogyan értelmezi a verset, amit mond. Minden egyéniség szűrőközegén másképp szólal meg a mű, ez adja meg sokszínűségét, gazdagságát. (…) Szubjektív, de megszenvedett véleményem, hogy a színházi élet megújításában nagy szerep vár az amatőrmozgalomra.”
András, a versmondás szeretete mikor kezdődött nálad? Mikortól számítod versmondói pályádat?
– Egészen korán. Édesapám falusi környezetben nevelkedett, s akkor, az ő indulásakor két út nyílt az értelmiségi lét felé: a papi – ez volt a gyakoribb -, és a tanári pálya. Ő ez utóbbit választotta, de gyerekkori barátai mind papok lettek. Gyakran meglátogatták őt Balassagyarmaton, fáradtan, porosan érkeztek, és miután kicsit kipihenték magukat, táskájukból előkerült egy Ady-, egy Szabó Lőrinc-kötet, s kedvenc verseiket felolvasták. Egy gyereknek nem föltétlenül szórakoztató időtöltés félórákon keresztül verseket hallgatni. De így, utólag tudom, mindez nagyon hasznos volt számomra. A tavasz legszebb hónapját, a márciust, Apám szerettette meg velem, amikor térdén lovagoltatott, s lábai Áprily Március című versének daktilusaira szökellték a ritmust. Nagyon jó versmondó volt, tanárnak is kiváló.
A gimnáziumban, de korábban még az általános iskolában, úgy emlékszem, minden szavalóversenyt megnyertem. Szerettem verset mondani. Fokozódó érettségemet is nemegyszer azon mértem le, hogy miként formálódik bennem a vers, s magam is megdöbbentem azon, hogy milyen mélységeit tárja fel ugyanaz az a szöveg a tanulás különböző szakaszaiban. Aztán jöttek a szépkiejtési versenyek, azokból is van két diplomám...
– A Forrás kör megalakulása fontos állomás volt előadóművészi pályádon. Hogyan alakult meg ez a szerveződés?
– A Forrás körnek azért volt egy előzménye. A motor már akkor is Medvigy Endre volt, aki jogász létére a határon túli magyar irodalmak avatott ismerője volt. 1973-ban állt össze egy kis csapat az Egyetemi Színpadon, hogy az akkor 90 éves (és még élő) Kós Károly születésnapjára egy erdélyi irodalmi összeállítással tisztelegjen az idős író előtt. Nagyon nagy dolog volt ez akkor. Rebellis cselekedetnek számított. Ebből a magból indult el 1981-ben a Forrás kör. Kár, hogy a Forrás kör szerepe, súlya nem kapott a későbbiekben igazolást. Pedig az akkori politikai ellenzéki palettán tekintélyes rangot vívott ki magának. Egy-egy estünkön, akár a Dsida, akár a Kós Károly, vagy a Szárszói találkozó negyvenedik évfordulójára szerkesztett és előadott estjeinkre gondolok, rengeteg ember megfordult, akik közül 1989 után a politikában is szerepet vállaltak. Az irodalmon keresztül történő politizálás idejét aztán hamar elmosta a direkt politizálás hirtelen megnyíló lehetősége, s amikor ugyanez a légáramlat az Egyetemi Színpad sorsát is eldöntötte, gyakorlatilag a Forrás kör is megszűnt. Az ötszáz főt befogadó színpadi nézőtéren néha hat-hétszázan is ott szorongtak, mindez az öröm mellett igen nagy terhet is jelentett a kis csapatnak. Sokat utaztunk Felvidékre, és Erdélyben is megfordultunk irodalmi összeállításainkkal. Nem volt veszélytelen, még ’89 után sem.
– Fekete bojtár című műsorotok a 80 éves Sinka Istvánt köszöntötte, az Álom a vár alatt Áprily Lajosra, A költő feltámadása Dsida Jenőre emlékezett, s ez az est – a költő addig tiltott versével – a Psalmus Hungaricussal fejeződött be. Akkoriban megnőtt az érdeklődés az elhallgatott múlt iránt, kezdett felértékelődni a határon túli irodalom, az összetartozás gondolata. Ennek adott hangot a Forrás kör. A népi irodalom repertoárod fontos része. Hogyan alakultak ki önálló estjeid? Egyedül szerkeszted ezeket vagy segítséggel dolgozol?
– A Forrás kör megalakulásától fogva feladatának tekintette a határon túli magyar irodalmak bemutatását, s mellette a két világháború közötti népi irodalom
megszólaltatását. A népi irodalom iránti érdeklődésem egyrészt innen és olvasmányaimból eredeztethető. Még egyetemi hallgató koromban Magunkat másoknak címmel jelentkeztem egy önálló esttel az Egyetemi Színpadon. Ezt én szerkesztettem. Később, a Forrás kör önállóest-sorozatában Medvigy Endrével „ Én nem mehetek el innen…” címmel egy népi irodalmi, majd Erdőntúli táj címmel egy erdélyi költőket és írókat felsorakoztató összeállítást szerkesztettünk. Hat olyan estem van, melyet magam szerkesztettem. Meghallgatom mások véleményét a szerkesztés során, de magam állítom össze önálló estjeimet, rendhagyó irodalomóráimat. Igazán akkor az enyém a műsor, ha az alkotás első fázisa, a versek és prózák kiválasztása és egymás mellé rendelése is az én munkám lehet. Ez a birtokbavétel első fázisa.
– Azt gondolom, Mikes műsorod eddigi pályád fontos állomása. Sok erőt, jó egészséget, további sikereket kívánok munkádhoz!